Az Anyaszentegyház, mint a hit letéteményes, Jézus Krisztus tanításának épségét és tisztaságát őrzi azzal is, hogy az egyházi hivatalok vezetőitől hivataluk átvételekor vagy hivatali működésük újrakezdésekor beveszi a hitvallást és azt az esküt, mellyel a kinyilatkoztatott igazság védelmére és az újkori téves tanok visszautasítására kötelezi őket.
Az Egyház születésétől kezdve vívja a maga harcát a folyton újjászülető eretnekségekkel és a nem kevésbé szapora bölcseleti tévedésekkel. A világosságnak a harca ez a sötétséggel, az igazságnak a harca a hamissággal, az emberiség Megváltójának, Jézus Krisztusnak a harca a sokarcú Béliállal.
Az egyháztörténet a modernizmus címszó alatt tartja nyilván a tévedéseknek azt a tömegét, amelynek kártékony útjába állíttatott hivatalos tilalomfa gyanánt az elhangzott eskü. A modern élet századvégi és század eleji hatalmas lendülete, a liberalizmus államelmélete és társadalomtana, a természettudományok fejlődése és elbizakodottsága, s mindezeknek bölcseleti alapja, a divatos és egyeduralkodó agnoszticizmus, valamint ezeknek együttes szellemi vetülete: egy fennhéjázó egyház- és vallásellenes közszellem abba a végzetes tévedésbe sodorta a kishitűeket, hogy a katolicizmus csak akkor maradhat fenn, ha tételeit revízió alá veszi és az uralkodó felfogáshoz alkalmazza.
Ennek a kísérletnek lett az eredménye egy olyan etológiai irányzat, mely az alapvető dogmákat, a katolikus hitrendszer tartópilléreit egyszerűen elporlasztotta és árnyékkal pótolta. A métely a métely természete szerint terjedt és széles körben fertőzött, a hittudományi főiskolákat meg egyenesen arra szemelte ki, hogy azokban fertőző gócokat hozzon létre.
Három pápa, az újkor három hatalmas egyénisége emelte fel tiltakozó szavát ellene. Már IX. Pius felismerte a csirázó konkolyt és jegyzékbe foglalta a mérgező hatások neveit; XIII. Leó pedig a pozitív katolikus tanítás kifejtésével emelt gátat terjedése elé, de csak a szelíd X. Piusnak sikerült a kegyelemdöfést megadnia kemény körlevelével, erélyes intézkedéseivel és a püspöki karnak azzal az egységes és határozott állásfoglalásával, mely a szent pápa apostoli fellépését követte. Ő írta elő az esküt is, hogy a lappangó, kártékony elemeket a tanúként hívott Isten nevének erejével az egyházi hivatalokból kiemelje.
Az ilyen és hasonló tilalmak miatt az Egyházat gyakran illetik a maradiság vádjával. A vádaskodóknak azonban nincsen igazuk, mert az egyház nem helyezkedik eleve elutasító álláspontra sem a szellemi irányzatokkal, sem a történelmi helyzetekkel szemben, hanem a kinyilatkoztatott igazság fényénél leméri és megvizsgálja a szellemi irányzatok értékét is és a történelmi helyzetek természetét is. Megmondja véleményét a nemzedékekkel együtt születő problémákról, az emberi intézményekről, az emberiség életébe beleszántó eszmékről; amint a Tanítóhivatal tekintélyével eligazító és irányt mutató véleményt mondott napjainkban is a keresztény nevelésről, a házasságról, a társadalmi kérdésről, a nemzetiszocializmusról, a demokráciáról, az alapvető emberi jogokról, az állami hatalom illetékességének határairól, az igazságos béke és a békés együttélés feltételeiről, az atomfegyverek használatának felelősségéről. Mutatta és mutatja az irányt minden helyzetben, nem azért, hogy szembeforduljon a történelemmel, vagy hogy éppen a haladás kerekét megkösse, hanem mindig azért, hogy az emberiséget Isten szándékainak felismerésében s ezzel a veszélyek kikerülésében és földi és örök boldogulásának helyes munkálásában segítse.
Ez a szent cél határozza meg állásfoglalását, elutasító vagy helyeslő nyilatkozatait. Ezért nem veszi át a divatos rendszereket kritika nélkül, ezért nem hódol be azoknak első látásra, bármilyen tetszetős köntösben vagy követelő erővel lépnek is fel. Ezért óvja a szent tudományok művelőit attól is, hogy az új elméletek sajátos frazeológiáját átvegyék, nehogy az idegen csomagolás a kritikátlan közönséget megtévessze a katolikus tartalom felől. Ezért védi féltékenyen saját jogát, hogy papjait minden idegen befolyástól függetlenül nevelhesse a saját elvei szerint. Ezért határozza meg pontosan és részletesen a teológiák tananyagát, a tanítás irányelveit, a nevelés szempontjait. Ezért kötelezi a püspököt, hogy a szemináriumnak szabályzatot adjon s az ott folyó munkának ellenőrzését elsőrangú kötelességének ismerje.
A katolikus egyháznak ma nálunk ez az egyetlen intézet áll rendelkezésére, hogy szent hivatásukra előkészítse azokat, akik Isten hívó szavát követve jelentkeznek az újszövetségi papság magasztos feladatára.
Az adott helyzetben nem lehet fel nem ismerni Isten szándékát. A történelmi erők is csak eszközök az Ő kezében, akarva, nem akarva az Ő tervének végrehajtói, Neki dolgoznak, az Ő céljait szolgálják.
Egyházunk az aktuális határok és viszonyok között idegen vallások nagy tömegétől körülvéve kisebb szigeteken, országos viszonylatban pedig szétszórtságban él, kitéve a diaszpóra-helyzet összes hátrányainak, veszélyeinek, ártalmas vonzásának. Ez a vallási-kisebbségi helyzet önmagában is követeli, hogy egymást közelebbről megismerjük, és a katolikus szolidaritás és összedolgozás feltételeit megteremtsük. De lehet, hogy a múltban mulasztást is követtünk el ezen a téren. Lehet, hogy partikuláris érdekeinket a katolikus érdek fölé helyeztük és külön utakon jártunk. Lehet, hogy a katolicizmus nagyszerű egyetemessége helyett az elzárkózást tápláltuk, sőt leplezetten szembenállássá fokoztuk. És Isten, aki a nagy hűtlenségek idején vasvesszejével fenyíti a népeket, most ugyanazon falak közé kényszerített, hogy egymásban a katolikus testvért felismerjük és a katolikus ügy becsületesebb szolgálatára felkészüljünk.
Az intézet jogilag nem egyházmegye-közi, hanem változatlanul egyházmegyei szeminárium a saját szabályzatával és a megyéspüspök kizárólagos felügyelete alatt. Hangsúlyozni kívánom azonban, hogy a testvéregyházmegyék átengedett munkásait és ideküldött növendékeit nem tekintjük vendégeknek, hanem egyenjogú, egyformán kedves fiainknak. És határozott kívánságom, hogy ezt az elvet következetesen érvényesítsék a krisztusi szeretet jegyében, mind a növendékek az egymás közötti érintkezésben, mind a főtisztelendő elöljáró és professzor urak a tanítás és nevelés rendjén.
Sajnálom, hogy nem tudtam biztosítani az intézet kielégítő működéséhez annyira szükséges külső feltételeket, de talán ez a nehézség is hozzátartozik a mai pap életéhez. Ezzel is osztozunk és részt veszünk híveink és egyházunk sorsában. Hálás vagyok a főtisztelendő elöljáró és professzor uraknak, hogy a kedvezőtlen feltételek mellett is szívesen vállalják a megnehezült munkát, és jólesett hallanom, hogy a növendékek sem veszítették el kedvüket a mostoha körülmények miatt.
Az intézet vezetését, a tanulmányi rend és a nevelés végrehajtását bizalommal teszem le a főtisztelendő professzori kar kezébe. Az Egyház törvénykönyve jelzi a követendő elveket, az Apostoli Szentszék vonatkozó instrukciói pedig részletesen is meghatározzák az anyagot, a kivitel módját, a szempontokat. Kérem a Megtestesült isteni Bölcsességet, áldja meg a professzor urak fáradozását és a növendékek munkáját, hogy közös erőfeszítéssel Isten kegyelmétől támogatva mindenik kispap megszerezze a szentpáli fegyverzetet, azt az időszerű szellemi és erkölcsi teljes felszerelést, melynek birtokában mindenik megalkuvás nélkül, de vonzó és megnyerő módon szolgálhatja a nép között Krisztus ügyét.
- - - - -
1955. szeptember 29-én a gyulafehérvári székesegyházban a iaşi-i szeminaristákkal együtt tartották a tanévnyitó ünnepi szentmisét, a Veni Sancte-t. Márton Áron püspök hat hónapja tért vissza Gyulafehérvárra a börtönből, és a Teológiai Intézet tanári karát és elöljárói testületét próbálta újjászervezni. A növendékek megítélése szerint kompromittált tanárok is maradtak, ezért lázadozó hangulat uralkodott. A püspök november 13-án szükségesnek tartotta, hogy a szeminárium kápolnájában, ezúttal csak az erdélyi és partiumi növendékek és tanárok jelenlétében ünnepi szentmisét celebráljon. Ekkor hangzott el ez a szentbeszéd.
(MÁM 1., dos., 1. sz.; nyomtatásban: Márton Áron írásai és beszédei. Gyulafehérvár, 1996, 55-58.)