A gyermeki hála és kegyelet mély fájdalmával jelentem, hogy Krisztusban szeretett atyánk, nagyméltóságú és főtisztelendő gróf Mailáth Gusztáv Károly soteropolisi c. érsek úr, egyházmegyénknek négy évtizeden át volt püspöke, évekre elhúzódó súlyos betegségben, az egyház szentségeinek többszöri buzgó felvétele után, életének 76., papságának 53., püspöki méltóságának pedig 43. évében, 1940. március 18-án, a közép-európai időszámítás szerint du. 6 óra 40 perckor a budapesti Vörös Kereszt kórházban Krisztus békéjében csendesen elhunyt.
Felejthetetlen jó atyánk temetése f. é. március 26-án de. 10 órakor a budapesti, Nagyboldogasszonyról nevezett koronázó főtemplomban végzett gyászszertartás után a Regnum Marianum kápolnájában volt. Teste a Szűzanya ifjúságának szentélyében várja a boldog feltámadás napját. Halhatatlan nagy lelke Krisztusban él, áldott emléke pedig felejthetetlen marad egyházmegyéjében.
Székhelyi gróf Mailáth Gusztáv Károly 1864. szeptember 24-én született Bakócán, Baranya vármegyében. Atyja Mailáth György, a nagynevű országbíró, édesanyja báró Prandau Hilleprant Stefania volt. Elemi és középiskolai tanulmányait a szülői házban végezte, érettségi vizsgálatát a budapesti II kerületi egyetemi főgimnáziumban tette le kitűnő eredménnyel. Ezután fél éven át a strassburgi egyetem jogi fakultásának hallgatója volt, majd 1883 novemberében az egyház szolgálatába lépett és teológiai tanulmányait a bécsi egyetemen, mint a Pazmaneum növendéke végezte el. Simor János hercegprímás 1887. október 6-án szentelte pappá. Gyenge egészsége miatt felszentelése után szabadságra kellett mennie, de 1888 év őszén már Esztergomban találjuk, mint az érseki papnevelő intézet középiskolai növendékeinek tanulmányi felügyelőjét. Nem sokáig viselhette ezt a számára oly kedves hivatalt, már két év múlva Meranban és Olaszországban volt kénytelen gyógykezeltetni majdnem egészen elvesztett egészségét. Alig nyerte vissza erejét, újra elfoglalta felügyelői hivatalát, amelyet 1895-ig viselt. Ekkor nevezte ki Vaszary Kolos hercegprímás Molnár János apát-plébános helyetteséül komáromi adminisztrátornak. Rövid komáromi működése elég volt arra, hogy örökké élő emléket hagyjon itt is maga után. 1897. január 28-án nevezte ki az apostoli király, 1897. március 26-án pedig XIII. Leó pápa az agg Lönhart Ferenc erdélyi püspök mellé segédpüspökké utódlási joggal, és ugyanazon év május 1-én szentelte martyropolisi címzetes püspökké Császka György kalocsai érsek a Nagyboldogasszonyról nevezett koronázó főtemplomban. Megyéspüspöki jogaiba Lönhart püspök halálával, 1897. június 28-án lépett. Az Apostoli Szentszék bizalma és kegye nem egy alkalommal kívánta előkelőbb székbe áthelyezni. Mailáth érsek szerényen, de egészségére hivatkozással mindenkor határozottan kitért a megtiszteltetés elől, és egyházmegyéje mellett minden viszontagságában a jegyes hűségével kitartott. Itt érte huszonöt éves főpásztori jubileuma és ezen alkalomból a pápai trónálló magas kitűntetése. Püspöki székében, ámbár megtört testi ereje miatt székhelyétől távol, ünnepelte őt a hálás szeretet melegével egyházmegyéje, főpásztorságának negyvenéves fordulóján. 1938. május 28-án a soteropolisi c. érseki címmel felruházva, a megyéspüspök súlyos kötelességei alól tartós betegségére való tekintettel felmentette őt az Aposloli Szentszék, de hívei szívében Erdélynek atyja és pásztora maradt az örök hazába költözéséig.
Mailáth püspök igazi méltatását a történelem hivatott megadni, mi még egyéniségének közvetlen varázsa alól alig szabadulhatunk. Nagysága életének és működésének eredményeiben fog megnyilvánulni, és ragyogó példaképe lesz ő mindenkor egyházmegyénk főpásztorainak, papjainak és híveinek.
Életének és működésének legjellemzőbb vonása a hangsúlyozott mély lelkiség volt. Az emberi élet sok kicsinyes kérdése, amely minket leköt, nem érdekelte. Meg-megállt előtte, jóakaratát, segítségét nem tagadta meg, de szívének érdeklődésével, szeretetével mindenütt csak a lelket kereste. Ezért van, hogy alkotásainak legmaradandóbbjai nem a föld múlandó értékeiben, nem a kőben és ércben vannak, hanem a halhatatlan lelkekben élnek. Főpásztori kormányzásának kezdetétől fogva állandó törekvése tárgya volt egyházmegyéje papságának a képzése. Ennek köszönhetjük papságunk színvonalának azt a magas emelkedését, amelyet az utóbbi negyven esztendőben folytonos fejlődéssel felmutatott. Nem kisebb buzgósággal törekedett Főpásztorunk híveiben is fokozni a kegyelmi élet törekvéseit. Lenyűgözően közvetlen hangú főpásztori beszédei és szózatai, magánérintkezésének elragadó bája állandóan s minden alkalommal a kegyelmi élet gyakorlását, a szentségek gyakori vételét ajánlották, sürgették és terjesztették. Ennek a lankadatlan apostolságnak felemelő eredménye a gyakori szentáldozás elterjedtsége egyházmegyénkben, és az eucharisztikus szellemnek különösen az általa meghonosított Oltáregyesületek segítségével való terjedése és erősbödése népünkben.
Apostoli munkásságában fáradhatatlan és kitartó volt. Csodálattal láttuk törékeny testének, betegségektől elgyengült szervezetének munkabírását. Pihenés nélkül dolgozott a kora hajnali óráktól késő éjszakáig a reá bízott lelkek üdvéért. Bárhol járt – terjedelmes egyházmegyéjében nem volt oly kis falu, hol ismételten meg ne fordult volna –, mindenütt ő volt köztünk, aki a legtöbbet gyóntatott, a legtöbbet dolgozott. Midőn a köztudat szerint pihenésre vonult vissza, akkor is mások érdekében fáradozott. Az Örök Város szentélyeitől kezdve egyházmegyéje bérceiig mindenütt az emberek lelkéért dolgozott. A folytonos, pihenés nélkül való munka testi erejét felőrölte, de ő ezt nem akarta észrevenni. Valóban nagy pártfogoltjának és barátjának, a lánglelkű Prohászka püspöknek szavait valósította meg életében: „Ne sajnáljuk azt a lángot, amely fenn az agyban vagy a szívben ég sokaknak biztatására, épülésére, üdvére. Ne sajnáljuk az embert, aki elég”. Mailáth püspök nem sajnálta önmagát és elégett.
Példát adott püspök atyánk mindnyájunknak az Apostoli Szentszékhez való rendületlen ragaszkodásban is. Nem mondunk ismeretlen titkot azzal, hogy az országbíró fiának erős, egyéni akarata volt; de egyben sohasem volt késedelmező, sohasem gyenge; az Apostoli Szentszék rendelkezéseinek teljesítésében. Évről évre a legboldogabb napjai voltak, amikor az Örök Városba zarándokolhatott, és bárki ült Szent Péter örök székében, a gyermek alázatosságával és bizalmával járult eléje, tanácsát, irányítását kérte és engedelmes ragaszkodással fogadta élete végéig.
De mindeneknél nagyobb és csodálatosabb volt jóságos emberszeretete. Nem kereste ki a szeretetére érdemeseket. Szeretete nem ismerte a faj és születés kicsinyes korlátjait. Szíve jóságát, nagy vagyona javait önérdek és számítás nélkül osztotta, szórta szét – az embernek. Bőkezűségének cselekedeteit nem tartotta számon, mert határt nem ismert a jótevésben; csak a Mindentudó jegyezte fel. Minden anyagi adománynál több és nagyobb volt azonban jósága, amely szívéből fakadt és minden emberre kiáradt: atyai szeretettel tartotta számon és név szerint ismerte a kicsiny fiókegyházközségek híveit is; nem leereszkedéssel, hanem krisztusi igaz szeretettel, magával ragadó egyszerűséggel és közvetlenséggel bánt minden rendű és rangú emberrel. Mégis legnagyobb melegséggel, önmagának teljes odaadásával, utolsó testi erejének is feláldozásával a fejlődő ember, az ifjúság felé fordult. Ki tudná megmondani, hány ifjú lélek köszöni egyházmegyénkben és határainkon túl az ő jóságos, melegen atyai, megbocsátó és felemelő szeretetének földi és örök boldogságát! Nem egyszer figyelmeztették, hogy érdemtelenre pazarolja szeretetét és jóságát: nem látta és nem akarta látni. Erős lélekkel remélte, hogy jobb, tisztább, nemesebb nemzedéket fog nevelni Istennek és egyházának. S mi hisszük, látjuk, hogy püspök atyánknak igaza volt. Egyeseknek sajnálatos szomorú hűtlensége nem cáfolhatja meg az ifjúság püspöke élete munkájának áldásos sikereit. Hisszük és reméljük, hogy még a hűtlenné vált s gyenge gyermekei is megerősödnek s visszatérnek az ő imádsága és síron túl tartó szeretetének erejéből.
Nem lehet meglepő, hogy ezt a nagy s meleg szeretetet az emberek rajongó szeretete viszonozta. Bárhol jelent meg, felvillantak a szemek és püspök atyánk finom nemes alakját körülvette az emberek tömege. Öreg emberek, nagyapák és nagyanyák éppúgy, mint kis diákunokáik és fiaik boldogok voltak, ha kézét és ruhája szegélyét megcsókolhatták. Híveink lelkében és szívében kitörülhetetlenül él Püspök Atyánk jóságos, szeretettel teljes, elragadó varázsú személyisége.
A Mindenható kifürkészhetetlen akarata szerint megszűnt a jó atya apostoli munkája. Az utolsó esztendőket a beteg test visszavonultságában töltötte el. Testi ereje folytonos gyengüléssel hagyta el a munkaképtelenségig. Ez alatt Isten szent akaratán megnyugodva, csodálatos nagy lélekkel látta, hogyan szűkül mind kisebb térre földi tevékenysége, hogyan hullanak le róla a földi bilincsek. Nem panaszkodott; soha magáról, betegségéről nem beszélt: az apostoli munka, a krisztusi szeretet hőse a lemondásban is csodálatosan nagy volt. „Ha valakinek szolgálatot tehetek vele”, ezzel a mélységes értelmű szóval szenvedett és élte utolsó napjait, amíg az irgalmas Isten szenvedéseinek és apostoli munkájának jutalmát, nagy emberszeretetéért az örök szeretet viszonzását meg nem adta neki.
Mailáth püspök meghalt e világnak. Soha meg nem szűnő szeretettel és hálával imádkozunk érte azzal a biztos reménységgel, hogy szeretett egyházmegyéjéért, papságáért és híveiért – értünk közbenjár Istennél.
Jóságos atyánk, élj Krisztussal!
(Erdélyi Iskola – 1939/40, VII. 7-8. 403-406 old.)