Márton Áron: Gróf Mailáth Gusztáv Károly

 

A gyermeki hála és kegyelet mély fájdalmával jelentem, hogy Krisztusban szeretett atyánk, nagy­méltóságú és főtisztelendő gróf Mailáth Gusztáv Károly soteropolisi c. érsek úr, egyházmegyénknek négy évtizeden át volt püspöke, évekre elhúzódó súlyos betegségben, az egyház szentsé­geinek többszöri buzgó felvétele után, életének 76., papságának 53., püspöki méltóságának pedig 43. évében, 1940. március 18-án, a közép-európai időszámítás szerint du. 6 óra 40 perckor a budapesti Vörös Kereszt kórházban Krisztus békéjében csendesen elhunyt.

Felejthetetlen jó atyánk temetése f. é. március 26-án de. 10 órakor a budapesti, Nagyboldogasszonyról nevezett koronázó főtemplomban végzett gyászszertartás után a Regnum Marianum kápolnájában volt. Teste a Szűzanya ifjúságának szentélyében várja a boldog feltámadás napját. Halhatatlan nagy lelke Krisztusban él, áldott emléke pedig felejthetetlen marad egyházmegyéjében.

Székhelyi gróf Mailáth Gusztáv Károly 1864. szeptember 24-én született Bakócán, Baranya várme­gyében. Atyja Mailáth György, a nagynevű országbíró, édesanyja báró Prandau Hilleprant Stefania volt. Elemi és középiskolai tanulmányait a szülői házban végezte, érettségi vizsgálatát a budapesti II kerületi egyetemi főgimnáziumban tette le kitűnő eredménnyel. Ezután fél éven át a strassburgi egyetem jogi fakultásának hallgatója volt, majd 1883 novemberében az egyház szolgálatába lépett és te­o­lógiai tanulmányait a bécsi egyetemen, mint a Pazmaneum növendéke végezte el. Simor János hercegprímás 1887. október 6-án szentelte pappá. Gyenge egészsége miatt felszentelése után szabadságra kellett mennie, de 1888 év őszén már Esztergomban találjuk, mint az érseki papnevelő intézet középiskolai növendékeinek tanulmányi felügye­lőjét. Nem sokáig viselhette ezt a számára oly kedves hivatalt, már két év múlva Meranban és Olaszországban volt kénytelen gyógykezeltetni majdnem egészen el­vesz­tett egészségét. Alig nyerte vissza erejét, újra el­fog­lal­ta felügyelői hivatalát, amelyet 1895-ig viselt. Ek­kor nevezte ki Vaszary Kolos hercegprímás Molnár János apát-plébános helyetteséül komáromi adminisztrátornak. Rövid komáromi működése elég volt arra, hogy örökké élő emléket hagyjon itt is maga után. 1897. január 28-án nevezte ki az apostoli király, 1897. március 26-án pedig XIII. Leó pápa az agg Lönhart Ferenc erdélyi püspök mellé segédpüspökké utódlási joggal, és ugyanazon év május 1-én szentel­te martyropolisi címzetes püspökké Császka György kalocsai érsek a Nagyboldogasszonyról nevezett koronázó főtemplomban. Megyéspüspöki jogaiba Lönhart püspök halálával, 1897. június 28-án lépett. Az Apostoli Szentszék bizalma és kegye nem egy alkalommal kívánta előkelőbb székbe áthelyezni. Mailáth érsek sze­ré­nyen, de egészségére hivatkozással mindenkor határozottan kitért a megtiszteltetés elől, és egyházmegyéje mellett minden viszontagságában a jegyes hűségével kitartott. Itt érte huszonöt éves főpásztori jubileuma és ezen alkalomból a pápai trónálló magas kitűntetése. Püspöki szé­ké­ben, ámbár megtört testi ereje miatt székhelyétől tá­vol, ünnepelte őt a hálás szeretet melegével egyház­me­gyéje, főpásztorságának negyvenéves fordulóján. 1938. május 28-án a soteropolisi c. érseki címmel felruházva, a megyéspüspök súlyos kötelességei alól tartós betegségére való tekintettel felmentette őt az Aposloli Szentszék, de hívei szívében Erdélynek aty­ja és pásztora maradt az örök hazába költözéséig.

Mailáth püspök igazi méltatását a történelem hivatott megadni, mi még egyéniségének közvetlen varázsa alól alig szabadulhatunk. Nagysága életének és működésének eredményeiben fog megnyilvánulni, és ragyogó példaképe lesz ő mindenkor egyház­me­gyénk főpásztorainak, papjainak és híveinek.

Életének és működésének legjellemzőbb vonása a hangsúlyozott mély lelkiség volt. Az emberi élet sok kicsinyes kérdése, amely minket leköt, nem ér­de­kel­te. Meg-megállt előtte, jóakaratát, segítségét nem tagadta meg, de szívének érdeklődésével, sze­re­te­té­vel mindenütt csak a lelket kereste. Ezért van, hogy alkotásainak legmaradandóbbjai nem a föld mú­lan­dó értékeiben, nem a kőben és ércben vannak, ha­nem a halhatatlan lelkekben élnek. Főpásztori kormányzásának kezdetétől fogva állandó törekvése tár­gya volt egyházmegyéje papságának a képzése. Ennek köszönhetjük papságunk színvonalának azt a magas emelkedését, amelyet az utóbbi negyven esztendőben folytonos fejlődéssel felmutatott. Nem ki­sebb buzgósággal törekedett Főpásztorunk híveiben is fokozni a kegyelmi élet törekvéseit. Lenyűgözően közvetlen hangú főpásztori beszédei és szózatai, magánérintkezésének elragadó bája állandóan s min­den alkalommal a kegyelmi élet gyakorlását, a szent­ségek gyakori vételét ajánlották, sürgették és terjesztették. Ennek a lankadatlan apostolságnak fel­e­melő eredménye a gyakori szentáldozás elterjedtsé­ge egyházmegyénkben, és az eucharisztikus szel­lem­nek különösen az általa meg­honosított Oltáregyesületek segítségével való terjedése és erősbödése népünkben.

Apostoli munkásságában fáradhatatlan és kitartó volt. Csodálattal láttuk törékeny testének, beteg­ségektől elgyengült szervezetének munkabírását. Pi­he­nés nélkül dolgozott a kora hajnali óráktól késő éjszakáig a reá bízott lelkek üdvéért. Bárhol járt – terjedelmes egyházmegyéjében nem volt oly kis falu, hol ismételten meg ne fordult volna –, mindenütt ő volt köztünk, aki a legtöbbet gyóntatott, a legtöbbet dolgozott. Midőn a köztudat szerint pihenésre vo­nult vissza, akkor is mások érdekében fáradozott. Az Örök Város szentélyeitől kezdve egyházmegyéje bér­ceiig mindenütt az emberek lelkéért dolgozott. A folytonos, pihenés nélkül való munka testi erejét felőrölte, de ő ezt nem akarta észrevenni. Valóban nagy pártfogoltjának és barátjának, a lánglelkű Prohászka püspöknek szavait valósította meg életében: „Ne sajnáljuk azt a lángot, amely fenn az agyban vagy a szívben ég sokaknak biztatására, épülésére, üdvére. Ne sajnáljuk az embert, aki elég”. Mailáth püspök nem sajnálta önmagát és elégett.

Példát adott püspök atyánk mindnyájunknak az Apostoli Szentszékhez való rendületlen ragaszko­dásban is. Nem mondunk ismeretlen titkot azzal, hogy az országbíró fiának erős, egyéni akarata volt; de egyben sohasem volt késedelmező, sohasem gyen­ge; az Apostoli Szentszék rendelkezéseinek teljesítésében. Évről évre a legboldogabb napjai voltak, amikor az Örök Városba zarándokolhatott, és bárki ült Szent Péter örök székében, a gyermek aláza­tosságával és bizalmával járult eléje, tanácsát, irányí­tását kérte és engedelmes ragaszkodással fogadta élete végéig.

De mindeneknél nagyobb és csodálatosabb volt jóságos emberszeretete. Nem kereste ki a szeretetére érdemeseket. Szeretete nem ismerte a faj és születés kicsinyes korlátjait. Szíve jóságát, nagy vagyona javait önérdek és számítás nélkül osztotta, szórta szét – az embernek. Bőkezűségének cselekedeteit nem tartotta számon, mert határt nem ismert a jót­e­vés­ben; csak a Mindentudó jegyezte fel. Minden anyagi adománynál több és nagyobb volt azonban jósága, amely szívéből fakadt és minden emberre kiáradt: atyai szeretettel tartotta számon és név szerint ismerte a kicsiny fiókegyházközségek híveit is; nem leereszkedéssel, hanem krisztusi igaz sze­re­tet­tel, magával ragadó egyszerűséggel és közvetlenséggel bánt minden rendű és rangú emberrel. Mégis legnagyobb melegséggel, önmagának teljes oda­a­dá­sá­val, utolsó testi erejének is feláldozásával a fejlődő ember, az ifjúság felé fordult. Ki tudná megmondani, hány ifjú lélek köszöni egyházmegyénkben és határainkon túl az ő jóságos, melegen atyai, megbocsátó és felemelő szeretetének földi és örök bol­dog­sá­gát! Nem egyszer figyelmeztették, hogy érdemtelenre pazarolja szeretetét és jóságát: nem látta és nem akarta látni. Erős lélekkel remélte, hogy jobb, tisztább, nemesebb nemzedéket fog nevelni Istennek és egyházának. S mi hisszük, látjuk, hogy püspök atyánknak igaza volt. Egyeseknek sajnálatos szo­mo­rú hűtlensége nem cáfolhatja meg az ifjúság püspöke élete munkájának áldásos sikereit. Hisszük és re­mél­jük, hogy még a hűtlenné vált s gyenge gyermekei is megerősödnek s visszatérnek az ő imádsága és síron túl tartó szeretetének erejéből.

Nem lehet meglepő, hogy ezt a nagy s meleg szeretetet az emberek rajongó szeretete viszonozta. Bárhol jelent meg, felvillantak a szemek és püspök atyánk finom nemes alakját körülvette az emberek tömege. Öreg emberek, nagyapák és nagyanyák épp­úgy, mint kis diákunokáik és fiaik boldogok voltak, ha kézét és ruhája szegélyét megcsókolhatták. Híveink lelkében és szívében kitörülhetetlenül él Püspök Atyánk jóságos, szeretettel teljes, elragadó varázsú személyisége.

A Mindenható kifürkészhetetlen akarata szerint megszűnt a jó atya apostoli munkája. Az utolsó esztendőket a beteg test visszavonultságában töltötte el. Testi ereje folytonos gyengüléssel hagyta el a mun­ka­kép­telenségig. Ez alatt Isten szent akaratán megnyugodva, csodálatos nagy lélekkel látta, hogyan szűkül mind kisebb térre földi tevékenysége, hogyan hullanak le róla a földi bilincsek. Nem panaszkodott; so­ha magáról, betegségéről nem beszélt: az apostoli munka, a krisztusi szeretet hőse a lemondásban is csodálatosan nagy volt. „Ha valakinek szolgálatot te­he­tek vele”, ezzel a mélységes értelmű szóval szen­ve­dett és élte utolsó napjait, amíg az irgalmas Isten szenvedéseinek és apostoli munkájának jutalmát, nagy emberszeretetéért az örök szeretet viszonzását meg nem adta neki.

Mailáth püspök meghalt e világnak. Soha meg nem szűnő szeretettel és hálával imádkozunk érte azzal a biztos reménységgel, hogy szeretett egyházmegyéjéért, papságáért és híveiért – értünk köz­ben­jár Istennél.

Jóságos atyánk, élj Krisztussal!

(Erdélyi Iskola – 1939/40, VII. 7-8. 403-406 old.)

Márton Áron kezdőoldal

Márton Áron az interneten