Márton Áron, Család és nép

 

A jó és rossz ősi küzdelme ko­runk színpadán a sze­me­ink előtt fo­lyik, s már apo­ka­lip­ti­kus méreteket öltött. Az ártatlanoknak és ártalmatlanoknak hitt eszmék, me­lye­ket jámbor tudósok ed­dig könyvekben és tudóskodó előadások­ban, po­li­ti­kai vezérek pe­dig szórakoztató ka­kas­vi­a­dal­okon vi­tat­tak, élet nélküli világukból földre érve életalakító igénnyel áll­tak az em­ber elé, s társadalmi útjukat ma vér és pusz­tulás jel­zi. Is­ten an­gyalának és az em­ber romlására törő szellemvilág vezérének a har­ca ez. S a küzdelem, mint feltartóztathatatlan tűzvész, átterjed az em­be­ri élet min­den síkjára, és – mint­ha mindkét fél a döntést akarná kikényszeríteni az összes erők be­dobásával – az egész arc­vo­na­lon: erkölcsi téren, tu­dományokban, iro­da­lom­ban, társadalmi és po­li­ti­kai síkon egy­for­ma elkeseredéssel fo­lyik a végzetes tu­sa. Az egye­te­mes párviadalban min­den kérdésbe van téve, ami em­be­ri élet és érték hordozója, de min­ket főképp a harc­nak az a része érint egészen közelről, amely­ben a család és a nép mi­voltát és sorsát vitatják.

A család az a legelső, ősközösség, melyből az emberiség élete fa­kad. Az egyes emberé, de a népeké is, a tes­ti élet, de a szellem-erkölcsi élet is. Az egy­más­ra következő nemzedékek so­ra in­nen bom­lik elő, és végeredményben itt sűrűsödik össze az emberiségnek min­den küzdelme és győzelme, min­den szenvedése és öröme, min­den fáradsága és len­dü­lete. A legbensőségesebb em­be­ri szeretet­kö­zös­ségnek a sértetlen állapota tehát, az­az: a család egész­sége, erkölcsi tisztasága, szilárd ke­re­te, a csorbíthatatlan szülői tekintély, a férj és feleség, a szülő és gyer­mek ren­de­zett vi­szo­nya együtt biztosítják azo­kat a feltételeket, ame­lyek szükségesek ah­hoz, hogy egészséges testű, megbízható erkölcsű és al­kotó készségű em­be­rek születhessenek, és életké­pes, alkotó erejű népek képződjenek.

Ko­runk rontó szel­le­me azon­ban ezt az élethordozó intézményt is megtámadta. A teremtő Is­ten félreérthetetlenül meg­határozta törvényeit, de a mo­dern em­ber hang­za­tos jel­sza­vak­kal, kifelé a tu­do­mány és az egyéni szabadság nevében, valójában pe­dig mérhetetlenül önző lelkületből, ki­kezd­te és meg­ve­tet­te eze­ket. A következmények előtt le­he­tet­len sze­met huny­ni. Mióta a házasság törvényei meg­la­zul­tak s célja és tar­tal­ma kez­dett el­sik­kad­ni: virágot fakasztó ta­vasz he­lyett levelét hullató őszben járunk, az emberiség életfája szu­vas. A szere­tet­kö­zösség he­lyett, mely­ben a legboldogítóbb és legdúsabb em­be­ri vi­szo­nyok­nak kel­le­ne fejlődniük, a csalódott, egy­más­ra unt, ide­ges és bánatos, állandóan szétinduló vagy már szétment házasok tömegével találkozunk; egészséges lelkű gyer­me­kek he­lyett pe­dig fészekből ki­esett, didergős madárfiókákat látunk, elvált szülők gyer­me­ke­it, akik szerető gondoskodás és felelős nevelői hatás hiányában fázós lélekkel, meg­edzet­len jel­lem­mel nőnek fel.

A népek sor­sa fölött is áll a harc, és pe­dig nyíltan és nyer­sen. Az elméletek a nemzetköziségről és nem­ze­ti eszméről, me­lyek ma két kibékíthetetlen tá­bor­­ra osztják az emberiséget, s „lét vagy nem-lét” kérdése elé állítanak min­den nem­ze­tet. Min­den­ki­nek, mint az élet-halál harc­ba bekötött magányos em­ber­nek, kötelessége, hogy összes tes­ti és lel­ki, anya­gi, szel­le­mi és erkölcsi erői őrizze, meg­nyis­sa az erők legmélyebb forrásait és úgy vállalja a rákény­sze­rített küzdelmet. Mi­lyen esélyekkel in­dul­hat hát az a nép, ame­lyik erői a házasság szentségi jelle­gé­nek és Istentől ren­delt céljának el­sik­kasztásával, a családi élet felelőtlen lazításával már a legősibb és leg­­gaz­da­gabb forrásnál veszendőbe hagy­ja?

Amint a családban a szülők és gyer­me­kek összetartoznak, és meg­határozott közösséget al­kot­nak, úgy a gyer­me­kek gyer­me­kei, a nemzedékek egymásból kibomló számtalan so­ra és köre is összetartozik és valóságos egységet al­kot. Nem képzelődés tehát, nem pusztán érzelem avagy ke­gye­le­tes emlékezés, hogy a közös ősöktől való származás élet- és sors­kö­zös­séget je­lent. Az örökölt vér parányaiban kap­juk azo­­kat a ki­mond­ha­tat­la­nul ha­tal­mas, ti­tok­za­tos erő­ket, me­lyek szervezetünket építik és éltetik, s ame­lyek­nek hullámzása sok­ban meg­határozza kedély­vi­lá­gunkat is. A vér és nevelés közösségével együtt jár, hogy egy származású és nevelésű em­be­rek érzelmi élete, szíve-vére közös: egyformán szo­mor­kod­nak és örülnek, sze­ret­nek, gyűlölnek, élnek. De ebből a kö­zös alapból nő ki és e sze­rint színeződik a vér és nevelés közösségében összefogott nép szel­le­mi élete, gon­do­la­ta­i­nak és eszméinek világa; amint en­nek a közös érzelmi és szel­le­mi életnek kifejezője a nép anya­nyel­ve, me­lyen a közös szív és közös lélek ér­zel­meit és gon­do­la­ta­it, céljait és vágyait, eszméit és al­kotó szándékait ki­fe­je­zi.

Világos, hogy népet na­gyobb veszély nem fe­nye­get­het, mint­ha gyökerében, a családban kezd el­gyön­gülni. Ame­lyik nép életében a fel­bom­lott há­zas­sá­gok tömege utal ar­ra, hogy az em­be­rek­ben el­hal­vá­nyodott a felelősségtudat, a házastárs személyi értékének felismerése és megbecsülése, ahol a gyer­mekáldás el­len való tiltakozás elszomorító eredmé­nyé­ből látjuk a lehangoló tényt, hogy a népben meg­fo­gyat­ko­zott az életakarat, az élethez szükséges el­szánt­ság az erkölcsi érzék, ott ez­zel együtt egye­nes – ha nem mértani – arányban halványodik a nép jö­vő­jé­hez fűzött remény és kilátás is. Kik fogják a nép gon­do­la­ta­it hor­doz­ni, értékeit megőrizni, reményeit valóra váltani? A felelőtlenül házasodó és fe­le­lőt­le­nül elváló szülőktől, s gyermekeiktől, a fészekből ki­esett fiókáktól, akik önhibájukon kívül lel­ki­leg va­la­mennyi­re min­dig félbe ma­rad­nak, mert küszöbtől küszöbig hiába ke­re­sik a szülői sze­re­te­tet, mit le­het várni?!

Nagy felelősség tehát, hogy a szel­le­mek harcának ezen a sza­kaszán Is­ten an­gyalát erőteljesen támogassuk. A család és a családias érzés nevelése mel­lett az iskolának is síkra kell szállnia, hogy a házasság tisztaságát, felbonthatatlanságát, célját tervszerűen mentsük, vonatkozásait feltárjuk s kitartó neveléssel ismét azzá az élethordozó és boldogságfakasztó szeretetközösséggé tegyük, ami­nek Is­ten az em­ber és a nem­zet érdekében szánta.

(Erdélyi Iskola – V. évf., 1937/38, 1-2. szám, 1-2 old.)

Márton Áron kezdőoldal

Márton Áron az interneten