Isten segítségével a bérmálás szentségét fogom kiszolgáltatni. A keresztség szentsége beiktatja az embert a hívek közösségébe, az Egyházba és összekapcsolja Krisztussal. A bérmálás szentségével pedig a Szentlélek Úristen a megkeresztelt embert megerősíti, hogy hitét állhatatosan vallja és hite szerint éljen.
A hitet megvallani, megtartani és a hit szerint élni – ha az ember komolyan fogta fel –, sohasem volt könnyű, ma pedig nemcsak nehéz, hanem bizonyos értelemben merész vállalkozás is. Mert a keresztény hit súlyos vallási és erkölcsi követelményekkel jár; kemény feladat, aminek a vállalásához bátorság, erős meggyőződés, férfias elszántság szükséges. Ezért kell a bérmálkozóknak, a szentség felvétele előtt megújítaniuk a keresztségi fogadalmat és letenniük még három ígéretet. Az első ígéret a hit megtartására, a második a házasságra, a harmadik a felebaráti szeretetre vonatkozik. Mindhárom lényeges és ma különösen időszerű keresztény feladat.
1. Azt mondják, az ember eddigi történelmének legforradalmibb korszakát éli. A természettudományok újkori eredményei, a technikai tudományos alkalmazása, az atomfizika fejlődése, az elektronikus számológép és a kibernetika soha nem álmodott változásokat hozott és még mélyrehatóbb változásokat fog előidézni az emberiség gondolkozásában és a világban.
Megváltoztak a hit szociológiai feltételei is. Ma már nem születünk bele olyan társadalomba, melyben a kereszténység magától értetődő. Akár akarjuk, akár nem, ma mindenkinek szembe kell néznie a különböző világnézetekkel. Olyan felfogások, gyakorlatok, szokások vernek gyökeret a vidéken és a városokban egyaránt, melyek nem egyeznek meg a keresztény életszabályokkal.(1) Mindenkinek tehát személyesen kell döntenie.
Megváltozott az ember viszonya a természethez is. A természet a mai ember szemében már nem az Isten fenséges nyomait tükröző hatalmas világ, hanem közönséges anyag, melyből tetszés szerint építi a maga világát. Ha körülnézünk, már nem azt a természetet látjuk magunk körül, melyet az Isten teremtett, hanem amit az ember hozott létre, a villanyfény, az új anyagok, a közlekedési eszközök és lehetőségek, amiket az ember feltalált; a növények, amelyeket termeszt, az állatok, amelyeket tenyészt, már nem a természet produktumai, hanem ésszerű tervezés eredményei. A természet ugyan nem veti magát alá ellenállás nélkül, de vitathatatlan, hogy a mai ember nemcsak elméletileg, hanem többé-kevésbé gyakorlatilag is uralkodik a világon.(2) (S be kell ismernünk, hogy ez a helyzet – legalábbis első tekintetre –, megnehezítette az ember viszonyát a valláshoz.)(3) S ez a világ, melyet az ember úgy manipulál, mintha válaszfal lenne az ember és az Isten között. A mai ember, ha a természetben rendkívüli jelenséggel találkozik, már nem tartja azt csodának, hanem feladatnak, amit a tudomány erejével meg kell és meg lehet oldani. A világban jelentkező szenvedés és nyomorúság sem arra indítja, hogy a természet Urához imádkozzék, hanem elkeseredett harcra, hogy a természet még ellenálló erőit megfékezze, leigázza és a szolgálatába hajtsa.
(4)(Ezek olyan tények, melyekre nem ad kielégítő választ sem a haladás, sem az ideológiák. Az Atlanti-óceán első átrepülése és az asztronauták első Hold-beli kirándulása között az emberiség kétségtelenül nagy lépést tett előre, de a kozmikus távolságok ezzel nem lettek kisebbek, s nem változott az ember alaphelyzete sem a világban. Sokan attól a boldog jövőtől várnak mindent, amit hitük szerint az ember fog felépíteni, de elég, ha a két világháború alatt és után tapasztalt embertelenségekre és nyomorúságra gondolunk, hogy ne legyünk optimisták. A mi hitünk szerint a szenvedés és a halál titkát csak a kereszt titka világíthatja meg. A halál olyan határ, ahonnan az embert csak Krisztus vezetheti tovább. Csak a megfeszített és feltámadt Krisztus. Az a Krisztus, aki vállalta és végig szenvedte az emberi sorsokat, de aki a változó idők fölött áll, és "ugyanaz tegnap, ma és mindörökké." Csak Ő adhatja meg az embernek a világosságot, hogy élete értelmét és célját lássa, s az erőt, hogy a világ kápráztató valóságai el ne térítsék örök céljától.)
Ez bizony próbára teszi a keresztény ember hitét, mégis azt kell mondanunk, hogy meg is könnyíti az ember tájékozódását Isten felé. Az ember megrekedhet ebben a világban, de ki is emelkedik belőle. Legalábbis az, aki komolyan veszi a lét és élet értelmét. A gondolkozó ember látja, hogy a világ – minden változás és haladás ellenére – ma is olyan világ, mellyel végső fokon nem az ember rendelkezik. Az anyag törvényei és az elemek erői ma is kikerülhetetlenül uralkodnak és határt szabnak az ember nagyot-akarásának.(5) Az ember csak azért tud a Holdba menni és más bámulatos vállalkozásokat végrehajtani, mert megtanult alkalmazkodni a természet törvényeihez. A jövő ma is, a leggondosabb és legmerészebb tervezgetés ellenére is, kiszámíthatatlan és bizonytalan. S habár a futurológusok fantasztikus jövendőt jósolnak, a világ ma is olyan terület, mely töviset és bojtorjánt terem. Az ember ma is verejtékkel eszi a kenyerét. (6)(Ma sem tud szabadulni a szorongó érzéstől, hogy ki van szolgáltatva a sors előre nem látható szeszélyeinek, és hogy minden vállalkozása merész kaland, ugrás a sötétbe, az ismeretlenbe). Napról-napra tapasztalja, hogy az életnek ma is vége van; ma is meg kell halni, s a halál összkomfortos kórházban is éppen olyan kegyetlen, mint a régi világban. Érzi, hogy a haladás nem oldja meg az ember igazi problémáit, s hogy ebből a világból sincs más kiút, csak a Jézus Krisztus megváltó halálába vetett hit.
Nem kell tehát ebben a világban elszakadnia az Istentől. Igaz, hogy megrekedhet benne, de meg is találhatja az Istent.(7) Nemcsak a mennyet, hanem a földet is az Isten teremtette. S a világ, minden múlandósága és bűnössége ellenére, Jézus Krisztusban már be van kapcsolva Isten örök életébe. S földi életünk istenszolgálat lehet ebben a világban is, ha a magunk egyéni életét úgy éljük és a földön olyan világ építésén szorgoskodunk, mely megegyezik az Isten tervével.
2. Az emberiség életfáját a házasság és a család táplálja. Ma pedig ez az emberi és vallási életre egyaránt döntő jelentőségű intézmény több tekintetben válságban van.
A házasság életfájának négy gyökérszála van: nemiség (sexus), fajfenntartás (genus), szerelem (erosz) és erkölcs (ethosz), s a korszellem férge mind a négyet rágja.
A házasság mindenekelőtt nemi viszony: "viri et feminae maritalis coniunctio" – a férfi és nő házas-együttélése, ahogyan a régi meghatározás mondja. Az együttéléssel természetszerűleg együtt jár a férfinak és a nőnek kölcsönös joga egymáshoz, s ezzel együtt a kölcsönös hűség kötelessége. Személyiségük tudatában lévő lények között, amilyen az ember, nem is lehet a viszonyt másképp elképzelni. Ezzel szemben általánossá kezd lenni a felfogás, hogy a nemi ösztön kielégítését nem lehet korlátozásnak alávetni, sem a házasság előtt, sem a házasság keretében.
A házasság lényegében nemző életközösség, az emberiség és a nép életfája. Az a hivatása, hogy az emberi élet tavaszán virágba boruljon és meghozza áldott gyümölcseit: a gyermeket. Új embereket új erőkkel, képességekkel és reményekkel. Ezzel szemben ma kifejlődött a gyermekáldás rendszeres korlátozása vagy teljes elutasítása.
A házasság egészen sajátos szeretet-közösség, melynek gyökere az erosz, a szerelem. A szerelem rendeltetése, hogy megteremtse a legbensőségesebb és leggazdagabb emberi közösséget, a férfi és a nő testi-lelki egységét, s ennek a kivirágzását, a családot. Az igazi szerelem a szeretett személy személyiségének a tartalmáért, legbensőbb értékeiért, erkölcsi kiválóságáért szereti, tiszteli és nagyra becsüli, ami a szerelem rózsaszínű lángjának a lelohadása után is megmarad és kitart egy emberélet minden megpróbáltatása között. Ma azonban az ilyen szeretet mind ritkább, de annál gyakoribb és nagyobb a kiábrándultak, a lehangoltak, az elégedetlenek tömege. Mert a testi szerelem kilobbant, egymás lelkét pedig soha nem értették meg, nem is keresték.
A házasság végül erkölcsi közösség. A házasság lényege szerint két személynek a legszemélyesebb önátadása és kölcsönös lekötése egymásnak, s ezt a viszonyt még megpecsételi a gyermek-nemzés és –nevelés szent és felelősségteljes feladata. Ez azt jelenti, hogy a házasság természeténél fogva felbonthatatlan életközösség. Ezzel szemben ma szinte napirenden van a válás, sőt mintha terjedne az a gyakorlat, hogy a házasulandók már eleve ideiglenes együttélésre állnak össze, amíg kipróbálják vagy megunják egymást.
(8)(Keresztény házasoknak tudniuk kell, hogy a házasság törvényeit Isten állapította meg és Jézus Krisztus szentségi rangra emelte. A házasság tehát szent dolog, s úgy kell felfogni és élni. A házasságban és a családban, mint a nemző-sejtben, adva van az egész emberélet, sőt a következő nemzedékek élete, küzdelme, hanyatlása vagy felemelkedése is. S ha ez a forrás megzavarodik, vagy elapad, elapad a nép megújhodásának a lehetősége és reménye is. A halál árnyékában sorvad az a nép, melynek fiai és leányai nem vállalják a szent felelősséget egymásért, népükért, Istenért. De boldog és bizalommal nézhet a jövő felé, ha fiai és leányai életfakasztó örömmel raknak fészket.)
3. Az emberiségnek a múlt század óta egyre krónikusabbá váló betegsége: a személyiség eltűnése. Az ember egyik napról a másikra megszűnik önmaga lenni, egyszerű számmá, személytelen adattá, akaratlan eszközzé válik a társadalom nagy gépezetében. Az adott szó elvesztett a szentségét. A szeretet szinte nyomtalanul eltűnt. Mindenki csak maga akar élni, érvényesülni, foggal-körömmel. A kenyérért, munkahelyért vagy előléptetésért folyó, késhegyig menő küzdelemben feladják az emberi önérzetet, levetkőzik emberi tulajdonságaikat; megalkuvó, hízelgő, kíméletlen lelkületet öltenek magukra, s ha kell, embertársaik becsületén, egzisztenciáján, erkölcsi hulláján keresztül törnek magasabb, jobban jövedelmező pozíciókra. Az emberek már nem embertársak, hanem vetélytársak, sőt ellenségek között élnek, s csupa ellenségtől vagy versenytárstól körülvéve, kietlen magányosságban, elhagyatottan, egyedül érzik magukat. Sürgető kötelessége mindenkinek, elsősorban pedig azoknak, akik keresztényeknek mondják magukat, hogy megmutassák, mi a szeretet. A keresztények elsőrendű missziós feladatot teljesítenek, ha vállalják a krisztusi küldetést, és a saját életükkel mutatják meg, hogyan lehet és kell Istent tisztelni, egymásért felelősséget érezni, és nem hagyni el senkit, aki bármilyen tekintetben segítségre szorul.
(MÁM 35. dos., 3. b., 1-3. lap.; 36. dos., 3. b., 1-3. lap. Ez a bérmálási beszéd két változatban maradt fenn. Mi az előbbit tesszük közzé és a fontosabb változtatásokat külön jelezzük. Kedvelt beszéde volt ez Márton püspöknek. Több helyen is elmondta, éspedig (a gépirat utolsó lapjának hátoldalán található, kézzel írt feljegyzés szerint): "1970: Marosújvár, Dánfalva(?), Csíkszereda, Csíkszépvíz; 1971: Medgyes, Csíkszentkirály, Kozmás, Jobbágytelke, Marosszentgyörgy, Nyárádremete, Székelybő, Ákosfalva (1. pont); 1972: Kovászna; 1973: Szászváros".
- - - - -
(1) A másik változatban ez a mondat is szerepel: "Aki tehát úszik az árral, aki nem tud önálló lenni, aki legszemélyesebb döntéseiben a többihez, a tucatemberekhez igazodik, annak a hite is kikerülhetetlen válságba jut."
(2) Ez a mondat a másik változatból kimaradt.
(3) A másik változatban itt még egy mondat található: "Úgy tűnik, hogy az ember a technika világában távolabb került az Istentől."
(4) A beszéd végén egy gondolategység van lejegyezve, mely látszólag önállónak tekinthető, de valójában a bérmálási beszéd menetének ebbe a részébe illeszthető be, ezért zárójelben ide írjuk.
(5) A másik változatban keményebb jelzőt használt Márton Áron: "határt szabnak korunk titánjainak".
(6) Ez a mondat egy korábbi beszédváltozatban van meg, de ott is utólag zárójelbe tette.
(7) Itt egy mondatot utólag áthúzott: "Nem akkor, ha kifut a világból, hanem akkor, ha igyekszik Isten akarata szerint teljesíteni emberi és keresztényi feladatait."
(8) Ez a beszédegység csak az első változatban található meg.