A marosszentgyörgyi kármelita nővérek és a Jel Kiadó közös gondozásában két újabb könyv jelent meg.
„NAPRÓL NAPRA SZENTHÁROMSÁGRÓL NEVEZETT SZENT ERZSÉBETTEL” címmel, melyben az év minden napjára találunk egy-egy rövid, magvas gondolatot a szenttől a dijoni kármelita nővérek válogatásában. A másik, Sr. Johanna-Andrea OCD: „SZENT TERÉZ VÁLASZOL – HOGYAN IMÁDKOZZUNK?” 2. kötete, amely Avilai Szent Teréz Önéletrajzát kíséri végig (a 22. fejezettől) az 1. kötet folytatásaként egy mai kármelita nővér kommentálásában. Az ember Istennel való kapcsolatában fölmerülhetnek kérdések, melyekre Szent Teréz mai is válaszol. Megtanulhatjuk tőle, hogyan imádkozzunk.
„NAPRÓL NAPRA SZENTHÁROMSÁGRÓL NEVEZETT SZENT ERZSÉBETTEL”
1984. november 25-én Szent II. János Pál pápa boldoggá avatja. Új fényként üdvözli, amely fölragyog előttünk: egy biztos és megbízható útmutató…, egy olyan tanú, aki telve van a szeretet gyökereivel és meggyökereztetésének örömével..., akinek üzenetét ma prófétai erővel terjesztik.
1880. július 18-án katonai táborban születik. A kicsi Sabeth tehetséges, akaratos temperamentuma viharos, néha erőszakos. Ám minden vonzza, ami nagy és szép, s ez nyitja meg Jézus számára, akiért szeretetből le akarja győzni szörnyű természetét.
Tizenhárom éves korában zongoraversenyen első díjat nyer a konzervatóriumban.
Ám vágya máshol jár: őrülten akarja szeretni Jézust és Neki akarja szentelni életét.
A korabeli fiatal lányok életét éli, és minden föllelkesíti: a tenger, a hegy, a barátság, ugyanakkor a plébánia is, a betegek látogatása, a gyermekeknek adott hitoktatás, de mindennél jobban, és mindezeken keresztül: az imádság. Erzsébet egyre inkább úgy érzi, hívja a Kármel, hogy szüntelenül imádkozzék, és hogy közelebb hozza az emberiséget Istenhez. Miután legyőzi anyja ellenállását, huszonegy éves korában belép a dijoni Kármelbe. Mélységesen boldog: imádságos, fáradságos élet, szegénység, melyet azonban megvilágít Isten jelenlétének Napfénye és a testvéri szeretet. Isten Igéjéből táplálkozik, különösen Szent Pál leveleiből, aki meghívja őt Isten dicsőségének dicséretére, Istenére, aki túláradóan szeret minket. Erzsébet viszonozni akarja, és szeretné szeretni a Szeretetet a mindennapi életben, a közösségi életben. Leveleiben megosztja, többnyire világban élő barátaival (legtöbbjük laikus), a csodálatos fölfedezést: mindnyájukat hívják, mindnyájukat szeretik, mindannyian a Jelenlévőnél laknak.
1904-ben önmagának írja híres imáját (ma már több mint harminc nyelvre fordították le):
,,Ó Istenem, imádott Szentháromság, segíts, hadd felejtsem el teljesen magam…”
Az akkor még gyógyíthatatlan Addison-kórban szenved, 1906-tól hosszú, kilenc hónapos fájdalom vár rá. Nagy szenvedése közepette továbbra is örömét fejezi ki, hogy szerethet, és felajánlja magát. Huszonhat éves korában, 1906. november 9-én hal meg. Előző nap ezt suttogja: ,,Megyek a Fénybe, Szeretetbe, az Életbe”.
Azóta ragyogása tovább terjed, és Erzsébet az egész világon barátokat szerez!
Ez a háromszázhatvanöt gondolat, melyet halálának századik évfordulója alkalmából jelentettek meg, segíti, hogy sokan engedjék: üzenetének világossága utat törjön bennük. Minden egyes ember meg fogja hallani a hívást, hogy szentté legyen, fényhordozó a történelemben, XVI. Benedek pápa gyönyörű kifejezése szerint, mert így lesz egy férfi vagy egy nő a hit, a remény és a szeretet hordozója (vö. XVI. Benedek: DEUS CARITAS EST).
*************
Sr. Johanna-Andrea OCD: „SZENT TERÉZ VÁLASZOL – HOGYAN IMÁDKOZZUNK? 2.”
Szent Teréz elbeszéli Önéletrajzában az első általa alapított kolostor, a Szent József kolostor történetét. A benne élők visszatérnek az eredeti kármelita regula szelleméhez. Szentünk saját életén keresztül mutatja meg, mivel találkozhatunk az Istenhez vezető belső úton, és miképpen alakít bennünket az Úr a külső körülmények által is. A hétköznapok külső történései szerves részét képezik belső formálódásunknak. Minden történésnek értelme és célja van. Megtörténik, hogy Isten kiemel kényelmesen berendezett életünkből, akár egy kellemetlen külső körülmény által, akár úgy, hogy ad egy konkrét feladatot, amihez talán nem sok kedvünk van. Egyszer csak fölfordul a megszokott életünk, és szenvedésről szenvedésre vagyunk kénytelenek menni.
Szent Teréz feladata: a kármelita rend reformjának elindítása. Jó szerzetesnek tartják őt, látszólag minden rendben van vele, jól érzi magát a bőrében. Isten azonban megragadja őt a szívében és a középszerű, kényelmes életből átvezeti a Krisztust követés szűk ösvényére, ahol ki kell lépnie önmagából, hogy egy hosszú belső úton át beléphessen – a kegyelem segítségével – a Szentháromság egy Isten szeretetegységébe. Elmondhatja ő is Jeremiás prófétával: „Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj” (20,7). Kér tőle az Úr valamit: minden erejével legyen rajta egy új szellemű kolostor alapításán, ahol a Kármel eredeti regulája szerint élnek majd a szerzetesek. Szent Teréz azonban jól érzi magát saját kolostorában, a Megtestesülés kolostorban, továbbá semmije sincs az új kolostor megalapításához, azután meg mindenfelől ellenállásba ütközik, amikor megpróbálja teljesíteni az Úr kérését. Üldözik őt, megszólják – társaival együtt, akik segítenek neki –, sárba tiporják a becsületét. Közben az Úr elhalmozza ún. rendkívüli kegyelmekkel (látomások, hallomások, elragadtatások stb.), amelyek kitudódnak – bár ő csak gyóntatóinak beszél ezekről –, és már szinte nincs pap, aki meggyóntatná. Az a hír járja róla ugyanis, hogy ördögi szemfényvesztés áldozata. A lelki szenvedésekhez társulnak a különféle betegségek, melyekkel szintén küzdenie kell. Kiönti a szívét az Úrnak, néha panasz formájában is, Ő pedig megvigasztalja, elárasztja kegyelmeivel, amelyekkel el tudja viselni a külső és belső szenvedéseket. Mindeközben megtanul ráhagyatkozni a gondviselő Istenre, és betölti őt ugyanaz az érzület, ami Krisztus Jézusban volt (vö. Fil 2,5). Szent Teréz a kenózis (kiüresedés) útját járja Jézussal: Vele van a Kertben (Getszeman), Pilátus előtt a kövezett udvaron, a gúnyolódók és szemrehányók szavát hallva a Golgotára vezető úton… Mindezt saját életének eseményeiben éli meg. Ezalatt bensőleg alakul, tisztul, elszakad a test és a szemek kívánságától, valamint az élet kevélységétől, újfajta belső látást kap, egyesül Istennel a szeretetben és minden energiájával szolgálja az Úr ügyét és az emberek javát.
Az új kolostor alapításával kapcsolatos nehézségek, szenvedések formálják Szent Terézt az Istennel való kapcsolatában. A feladatok, amelyek sok küzdelemmel járnak, belsőleg alakítanak bennünket is és kipróbálttá tesznek a harcban. A belső és külső kihívások biztosítják, hogy ne verjük föl sátrunkat egy helyen a lelki életben, hanem mindig beljebb és beljebb vezethessen az Úr misztériumának teljességébe.
Az Egyház által adott szentségek nélkülözhetetlenek a belső életben, ezekkel élve járjuk végig az Istennel való kapcsolat útját, amely egy folyamat és a legtöbbször a fokozatosság elve figyelhető meg benne. Ha nem szánunk erre időt és fáradságot, akkor ennek a világnak hálójában vergődünk földi életünk végéig, és – ahogy Szent Teréz írja – szellemi törpék maradunk (BV 7.4.10).
Mindent oda kell adnunk ahhoz, hogy a Mindent (Istent) képesek legyünk befogadni, Őt, aki már létezésünk pillanatától bennünk lakozik. Az imádkozónak követnie kell Krisztust a saját kenózisának (önkiüresítésének) útján, amely a mindent odaadásban valósul meg Isten kegyelméből, de nem az ember erőfeszítése nélkül (vö. Ö 11,2). Az Úr gyakran mondja Szent Teréznek, amikor panaszkodik: ne gondolja, hogy elfelejtette őt, de neki is meg kell tennie, ami rajta múlik (vö. Ö 39,20).
Megrendelhetők: www.bookline.hu